Csoda
Az ágy, amin fekszel,
Tele van levelekkel,
Melyeknek árulkodó színei
Elmondják, mit kezdj a sebekkel.
Álmodban jársz, segít a képzelet,
Reméled, senki se szakítja meg.
Nézd! Kicsit messze van, de ott egy gyönyörű fa,
Csábít, már tervezed, hogyan juthatsz oda.
El is indulsz. Miközben lassan lépkedsz,
Elröppen előtted egy pillangó,
De álmodban nem vagy halandó,
Nem kell félned, ne fékezz!
Virágeső zúdul a fejedre.
Kérlek, hallgass a szívedre!
Menj előbbre s még előbbre!
Még meglelheted a végére érve.
Szivárvány tükröződik a tó vizében,
Menj tobább a vakító fényben!
Menj előbbre s még előbbre,
Ne figyelj oda a rosszakaró emberre.
Puha fűre tévedt a lábad.
Arcod azonban elsápad,
Pedig nem így kellett volna lennie.
Nem érted miért, de el kellett tűnnie.
Az előbb még itt állt a legnagyobb fa,
Hívogatott páratlan lombkoronája,
Semmivé lett hirtelen,
Hiába is keresem,
Csak a hűlt helyét bámulom mereven.
Nem mozdulok, állok egy helyben.
Úszkálok a Miértek végtelen tengerében,
De a válaszok elsüllyedtek a mélység fenekében.
Merre tovább, ha nem látod a napot.
Kövesd bizalommal a Vakot,
A Vak Szerelem visz csak el oda,
Ahol ember nem járt, csak a csoda.
S mikor elérsz erre a helyre,
Esküdj meg a szívedre,
Hogy amit látsz, nem csupán álom.
Ez az orvosság a te sebedre.